Embermesék

Statisztika

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. július 30., péntek

Hangulat




A MENEKÜLŐ : Reményik Sándor verse

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.

2010. június 30., szerda

Tallóztam


AZ ÚT FELÉN TÚL
Móra Magda verse

Ha elkerülted már a negyven évet,
a lelked gyakran tűnt időkbe téved.
A dolgaidban tartod még a rendet,
de egyre inkább áhítod a csendet.
Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
és nem mész fejjel valamennyi falnak.
Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
és hinni tudsz: a mások igazában.
Már reméled, hogy nem hiába éltél:
mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
Ha nem is lettél irányjelző zászló,
a magad helyén álltál rendületlen:
szélben, viharban, ködben, szürkületben,
mint kapubálvány őrizted a házat,
és voltál tűrés, és lettél alázat.
A tieidnek maradtál a béke:
a nyitott ajtó biztos menedéke.
Ha elkerülted majd a negyven évet,
már nem hiszed, hogy adósod az élet,
csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
mert kevés volt a salakmentes jóság:
a mindent adó, semmit visszaváró,
a minden próbát derekasan álló,
mely sosem számol, szüntelen csak árad,
örök fölény és örökös alázat.
Ha elkerülted már a negyven évet,
s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
már te lehetsz a sorsod fejedelme!

2010. június 15., kedd

Tallóztam


Sötét felhők gyülekeznek,
feltámad a szél is!
Morog, dörög és villámlik,
leszakad az ég is!
Veri, tépi a bokrokat,
zavaros a víz is!
Félelemtől dideregve
ázik a kis bíbic.

Eső zuhog, a jég kopog,
a part is már úszik!
Villám csap le sisteregve,
felmordul az ég is!
Nagyot reccsen a vén fűzfa,
tartja magát mégis.
Ha még egy ilyen szélroham…
Ezt tudja jól az ég is!

Szép lassan a világosság
egyre fentebb kúszik,
szürke felhők elvonulnak,
az eső csendesedik.
Viharos szél megszelidül,
a táj fellélegzik.
Az előbújó kismadarak
dalolva köszöntik.

/Amatőr művészek fóruma./

2007. július 15.

2010. június 13., vasárnap

Vers




Weöres Sándor

KÁNIKULA

Szikrázó
az égbolt
aranyfüst a lég,
eltörpül
láng-űrben
a tarka vidék.

Olvadtan
a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött
utaznak
izzó gyöngyszemek.

Ragyogó
kékségen
sötét pihe-szál:
óriás
magányban
egy pacsirta száll.



ÉGI CSIKÓN LÉPTET A NYÁR

Égi csikón léptet a nyár,
tarka idő ünnepe jár,
táncra való, fürdeni jó,
nagy hegy alatt hűsöl a tó.

Hogyha kijössz, messzire mégy,
hogyha maradsz, csípdes a légy.
Habzik az ég, mint tele-tál,
tarka idő szőttese száll.

2010. június 6., vasárnap

Árvíz



Értük: az árvíz sújtottakért.

Néhány szóban

Szelíd arcú, szép asszony volt.
Bőrét évek gyűrték ráncba.
Eddig sohasem zokogott,
bánatát kezében fogta.

Nem is nagyon értették őt,
mikor az urát temette,
miért szorítja zsebkendőjét,
szeméhez fel nem emelte.

Tenyere könnyét itatja
beidegzett mozdulattal,
kezei közt morzsolgatja
kis kendőjét, feszült arccal.

Fia halálhírét hozták,
szeme száraz, mint a homok.
kicsi rongyot átitatják
tenyerébe izzadt nyomok.

Jött az árvíz, váratlanul,
bezúdult a kicsi házba.
Szegény asszony hangtalanul
rogyott le a dupla ágyra.

Lábát gumicsizma védte,
kabátkájában nem fázott.
Kézbe fogott zsebkendője
szeme könnyeiben ázott.

2010. május 22., szombat

Pünkösd

Ady Endre: Szent Lélek karavánja

Egy Szent Lélek nevű kereskedő
Egykor sürgős, nagy rendelést adott.
Jövünk száz sarkából a világnak
Villámmal, gőzzel, szekérrel, gyalog.

Tevékkel vágtuk át a Szaharát,
Drága portékánk részben megavult.
De Szent Lélek már ezt így kívánta:
Egy kicsi Jövő, egy kicsi Múlt.

Buddha, Mózes, Jézus éltek velünk:
Igemálhákkal rakott az agyunk.
Miként ígérted, vedd át az árut,
Fizess, Szent Lélek, éhesek vagyunk.

Oh, mi, szegény, szomorú kupecek,
Eszmék vivői, büszke Szólonok.
Krőzusok élnek víg dőzsöléssel
S a mi kincsünk és sorsunk: a homok.

Hosszú tíz nap volt: sok ezer éves.
Hazudtak minden Pünkösd hajnalán.
Tüzes nyelvekre, meleg aranyakra
Rászolgált immár ez a karaván.

Becsületes, részeg, okos fejünk
Mindig másért fáj. Megejti a Szó
S úgy futunk el ön-boldogságunknál,
Mint szép tájnál bamba kéjutazó.

Elherdáljuk a vérünk és inunk,
Minket kezdettől jégeső mosott,
Földet szereznek, bankót csinálnak
Sok ezer év óta az okosok.

Haj, Szent Lélek, nem vár a karaván,
Éppen elég volt az eszme-evés.
Viharverten és sakál tépetten
Várjuk: jöjjön hát a kitöltetés.

Fizess, Szent Lélek. Sok volt egy kicsit
Ez a bús, bolond, ingyen-szerelem.
Ím, megérkeztünk s véres árnyékok
Cikáznak rózsás Pünkösd-reggelen.



Minden kedves olvasómnak Áldott, békés pünkösdi ünnepeket kívánok.

2010. május 9., vasárnap

Várnai Zseni

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

2010. május 6., csütörtök

Garai Gábor: Jókedvet adj!

napraforgo-007

"Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jókedvet adj , Uram."

2010. május 5., szerda

Tavasz




Csalogány szerenád


2010. április 1., csütörtök

Nagypénteken



Kárász Izabella


Nagypéntek gyásza úgy reám borult,
Ragyogott a Nap, mégis alkonyult...
Csak álltam, álltam a napsugarakban.
Nagypéntek gyásza zokogott a napban...
Én hallgattam a nehéz zokogást,
És figyeltem a vérző Messiást.
Láttam: szemét égette fájdalom.
A töviseket, a véres koronáját,
A láthatatlan örök glóriáját.
Néztem nagypéntek bűvös láthatárán,
Megtört a könnycsepp szememnek pilláján,
- Ah, Istenem, Te úgy szeretted Őt,
Az ártatlant, az örök szenvedőt.
Hiszen Fiad volt, szent és isteni,
Mégis hagytad Őt felfeszíteni.
S mi bűnösök, hát mért nem szenvedünk
Csendes mosollyal, s ha verettetünk,
Mért nem mondjuk, hogy így kell lennie,
És hogy az egész ütés az semmise! ...
Add, hogy nagypéntek vigaszunk legyen,
Reád találjunk ott a nagy hegyen,
Hol keserűség poharát ürítve
Szenvedjünk csendesen, másra nem tekintve,
De megtagadva örökre magunkat,
És büszkén járva tövises utunkat,
Által küszködve a három napot,
Elérhessük a fénylő csillagot,
Mely húsvét napján gyulladt ki az égen,
Megfoghatatlan, örök csodaképpen!

2010. március 28., vasárnap

Virágvasárnap


Szabó Lőrinc: Az árny keze

,,Maradj velem, mert beesteledett!''
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
,,Maradj velem, mert beesteledett!''
- Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképpen hívják, és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére, látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyujtja. Mert beesteledett.