Bánat

Csúf dolgot követtem el én. Elajándékoztam az anyamacskát, mert már untam, hogy évente kétszer fialt, gondot okozva nekem a kiscicák eltávolításával.
A nyári alomból két cicát sikerült egy beteg kisfiúnak ajándékozni, aki csak hétvégeken van otthon, hét közben bentlakásos iskolába jár. Imádja a cicákat az anyja szerint. Nyugodt szívvel adtam oda őket, remélve jó kezekben kerülnek.
Még el sem vitték , amikor négy eleven szemű cica nézett rám a csűrben nagy érdeklődéssel az anyjuk társaságában. Atya ég! mi lesz ezekkel? Mintha megérezte volna az anyamacska, hogy rossz szándékaim vannak a kölykeivel gyorsan bedobálta őket a kamra és a pincegádor közti mély járatba. Itt nevelte az előzőeket is, ide senki emberfia nem tud beférkőzni. Amikor már kevés lehetett nekik az anyatej félve előbújtak a lerakott kajára. Kettő hamarosan elpusztult, valami idegen macska által. Egy fekete és az előző bejegyzésben lévő furcsán tarka - sárga,fekete- foltos maradt. No a foltos megtetszett a komaasszonyomnak, de megfogni nem sikerült, ügyesen kicsúszott az ügyetlen kezemből. Megfogtam hát az anyját, aki attól a naptól, ahogy úgy döntött, hogy nálam marad, nagyon kezes volt. Hát szatyorban dugtuk és elvitte az új tulaj.
Három napja ennek. A kiscicák nem esznek, még a tejet, sőt az ínyencségnek számító hurkát sem fogyasszák el. Mi több még a tavaly befogadott kancicám sem eszik, aki eddig olyan falánk volt, hogy állandóan kajáért kuncsorgott. Bánatosan néznek rám mindhárman, én meg szégyenkezve arra gondolok: hát az állatoknak is van lelke, örülnek, szenvednek, akár az emberek.