1968-ban meghívtak a sógornőmék egy vadkempinges hétre a Tátrában három családdal egyetemben. A papa éppen abban az időben a tsz búzáját kombájnozta, nem jöhetett. Otthon két gyerek: egy öt és egy két év alatti. Drága anyósom elvállalta őket. Még drágább sógornőmnek - áldja meg az Isten haló porában - köszönhetem, hogy láthattam a hatalmas hegyeket, a Csorbatót én az alföldről szakadt fiatal asszony. Jártam a Dobsinai jégbarlangban az maga volt a csoda, azok a hosszú jégfolyosók és termek. Járhattam Krasznahorkán és láthattam a hegytetőn büszkén álló várat, a Jókai regényből ismert Serédi Zsófia üvegkoporsóját, utána Betlérben az Andrássyak kastélyát, még előbb Lőcsét a főtéren a szégyenketreccel. Fantasztikus út volt, annak ellenére hogy esős, hideg hetet fogtunk ki és éjszakára a sátorban, amit szénaboglyából húzott szénával béleltünk felöltöztünk nem levetkeztünk.
Átmentünk egy napra Lengyel országba is, jártunk Krakkóban a várban, Zakopánéban és a szörnyű auswici haláltáborban is. Az úgy volt, hogy a lengyel-magyar tényleg két jó barát. A falu szélén felütött sátorhoz teát, kását hozott nekünk egy paraszt asszony. Viszont az akkor még csehszlovákok olyan elutasítóak voltak, hogy még az sem válaszolt magyarul aki tudott. Ezen nem csodálkozhattunk, hiszen a hatvannyolcas események után voltunk ott. Sajnos az én százados bátyám is oda lett vezényelve a harckocsis csapatával, szerencsére nem történt bevetés.
Nosztalgiával gondolok vissza erre az útra, amíg csak élek. /http://www.hradkrasnahorka.sk/index.php?page=hrad&lng=hu/
Azóta is visszavágyom ezekre a helyekre. Sajnos Krasznahorka várát a családomból csak én láthattam régi pompájában. Kár érte, hogy felelőtlen gyerekek miatt leégett. /Csak zárójelben jegyzem meg, hogy remélhetőleg nem valakik biztatására gyújtottak tüzet, mivel Krasznahorka büszke vára a magyarok jelképe./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése