Nagy, hamvas, édes - ilyennek képzeltük, amikor elindultunk abban a bizonyos kerek erdőbe.
Gyanús volt már odafelé menet, hogy az ócska Berettyó partján csak szederindát láttunk, itt-ott egy-egy szem kései sarjú szederrel. Vittük bizakodva a kb. 2 literes vedreket, mert nem vagyunk mi telhetetlenek, ha ezeket tele szedjük, meg leszünk elégedve. Csak reméltem, hogy az erdőt tarlón tudjuk megközelíteni, mint három éve Petivel. Igen ám! - egy sűrű kukorica tábla volt előttünk, természetesen a folyó menti út beszántva, elvetve, mert fő a termésmennyiség. Na mi legyen? Vágjunk át a kukorica sorok között, vagy forduljunk vissza?
Semmi esetre sem, irány az erdő muharon, magvas diákbogyón, tövisen át. Csak mentünk, csak mentünk, amikor én megörültem, itt a vége a táblának, de csak egy nagy lapos volt, tele gazzal . Átkeltünk rajta hősiesen, aztán folytattuk az utat az éles nálunk tengeri leveleknek mondott sorok között. Menet közben valami vad pár méterre előttünk trappolt el. Látni nem láttuk, csak hallottuk, de az is elég volt.
Végre célhoz értünk.
Találtunk mi makkot - tölgyerdő lévén- taplót a kiszáradt fákon, szederindát is sokat, szedret viszont csak nagyon keveset. Két liter helyett talán jó két decit. Ám az erdőben hűvös volt és finom tiszta levegő. Kicsit pihentünk, sokat nevettünk és egy másik úton vissza indultunk. Ez valahogy sokkal rövidebbnek tűnt, nem is volt olyan gazos, meg aztán láttuk a falu tornyát is egyre közeledni és szűk fél óra alatt már a bokrokban elrejtett bicikliknél voltunk és haza kerekeztünk. A kevéske szederből azért pudinggal, tejjel, kis ízesítőkkel elkészült a finom szederkrémleves, hidegen lesz finom.
Elmondhatjuk: úgy jártunk mint az egyszeri lakodalom leső, aki majdnem kapott kalácsot, csak hát mire hozzá érkeztek a tállal üres volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése