Volt emberek

"Volt emberek, ha nincsenek is- vannak. Hatnak."

Ez az idézet jut eszembe, ha rájuk gondolok. Az út során, amit járok mennyien mentek már el mellettem. Egy kicsit maradtak, együtt dolgoztunk, sírtunk,nevettünk,bosszankodtunk, aztán eltűntek az életemből. Ha rájuk gondolok felfénylik a mosolyuk, egy-egy jellegzetes mozdulatuk, mondataik.

Rájuk emlékezve írom a falusi történeteket.

Drága emlékezetű férfi kollégám, akit csak Nagyinak hívtunk. Nem tudott nevetni. Ha valami vicceset meséltünk csak tátogott és kiment belőle az erő, csúszott össze, mint a colostok. Mi már nem is a viccen nevettünk, hanem rajta. Történt egyszer, hogy hajtott hazafele biciklivel a járdán és egy éles kanyarban elesett. Szegény csúnyán összetörte az orrát. Ment be a lakásba és panaszolta a feleségének, hogy ő meg hogy megjárta. És az órád- kérdezte az asszony az órád? Az órám! az órom!- felelte indulatosan, mutatva az orrára.
Másik alkalommal permetezte a szőlőjét, de valami miatt hátrafelé lépkedett a szőlősor között. Arról viszont elfeledkezett, hogy egy üres, még be nem temetett meszesgödör van a sor végén. A felesége éppen arra járt és látja ám, hogy permetez, aztán eltűnik. Belelépett a gödörbe, de olyan szerencsésen, hogy nem lett semmi baja. Másnap az irodába próbálta ezt nekünk elmesélni és hát milyen az ember - nevet azon aki elesik - hát nevettünk mi is. Persze a nevetés ragadós, ő meg csuklott megint össze, mint máskor, ha nevetni próbált.

A főnökeink jöttek-mentek, azalatt a több évtized alatt, míg az irodában dolgoztam. Volt közöttük ilyen is olyan is, szigorú is, meg megértő is. Van akire szívesen emlékszek vissza, van akire nem annyira. Talán legtovább az egyik főkönyvelőnk maradt, akit most Oszinak említek. Mert nekünk még az átkosban elnök elvtársnak, főkönyvelő elvtársnak, főagronómus elvtársnak kellett szólítanunk őket. Az öreg Oszi - mondtuk magunk között , pedig tőlem csak tizenhárom évvel volt idősebb. Mikor bejelentettem neki, hogy hamarosan gyesre megyek, mert várom a harmadik gyermekemet összecsapta a kezét. Hát ezt azért nem gondoltam volna, mondta, hogy pont maga megy el. Pedig még csak harminc éves voltam akkor, de ő már valószínű öregnek tartott a babavárásra. Nem volt egy vidám tipús, inkább olyan, mint a gyomorbajosok szoktak lenni. Néha, ha jobb kedve volt órákig elbeszélgetett velünk erről-arról. A sodrából nem volt könnyű kihozni, de egy-egy vita hevében ez is megesett.
Mennyi főnök volt még rajtuk kívül, akiket eddig említettem. Ágazat vezetők, brigádvezetők, párttitkár - természetesen - szegény nem ártott a légynek sem, személyzetis - ha elment a saját dolga után, mindíg az asztalon egy iraton hagyta a szemüvegét. Ó volt az önkéntes rendőrök parancsnoka, ezért megkapta ragadványnévnek a serif nevet.
Jöttek diplomások a családjukkal. Újonnan épített szolgálati lakás várta őket frissen kifestve. Épp csak be kellett nekik bútorozni. A feleségeknek hamarosan nyilt egy státusz az irodában. Maradtak ideig-óráig, aztán vagy felmondtak nekik, vagy ők döntöttek úgy, hogy jobb helyet keresnek. Megismertem, megkedveltem egy részüket, aztán elmentek. Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, aztán az is elmaradt. Furcsa az élet. Tényleg olyan, mint a vonat. Felszállnak utasok, egy ideig maradnak, aztán leszállnak. Van akit szinte azonnal elfelejtünk, van akire évtizedek múlva is emlékezünk.