„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik. Lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered az értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Mikor már tudod , hogy a pohár semmi más, csak pohár s egy ember szegény semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is . Aztán megöregszik a tested, nem egyszerre, nem , először szemed öregszik , vagy lábaid , gyomrod, szíved. Így öregszik az ember , részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked , mert a test hiába esendő és romlandó , a lélek még vágyakozik és emlékszik, keres és örül, vágyik az örömre . S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más csak az emlékek és a hiúság , s ilyenkor öregszik igazán , végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz és a szemed dörzsölöd már nem tudod miért ébredtél? Amit a nap mutat pontosan ismered: a tavaszt, vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas se lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé? Sem rosszat , sem jót ... s ez az öregség. Valami él még szívedben: egy emlék, valami homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon , s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. Az ember lassan megérti a világot és aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét.... Mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról , s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve, tudattalanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése, s ez annyi mint az öregség, a halál. De akkor ez sem fáj már .” Márai: A gyertyák csonkig égnek c. könyvéből.
Bár én is, aki egyre inkább az emlékeimnek kezdek élni , ezek szerint ráléptem az útra . Eddig azt gondoltam frissen tartom azzal az agysejtjeimet, ha régi dolgok eszembe jutnak és leírom.
Márai szerint viszont ez nem így van. Hááát... Engem örömmel töltött eddig el már az is , hogy papíron megjelennek a gondolataim . Ez hiúság lenne? Ha az vállalom .Viszont az embereket már figyelem, és tökéletesen egyet értek Máraival abban, hogy nem azt mondják sokszor amit gondolnak. Velem is előfordul ez, de szeretnék kigyógyulni belőle.
A család történet azért íródott, hogy ha eljön az öregség és vele a halál , akkor is maradjon valami belőlem,valami kézzel fogható- az életem s az engem körülvevő hozzátartozóim élete és a gondolataim leírva .
Bár igaz, hogy csak a családomnak szántam a történetem elolvasását, de a nett arra csábított, hogy osszam meg másokkal is.
Viszont mostanában úgy érzem, hogy az internetezés és a blogírás elveszi azt a kevés szabadidőmet ami van az igazán fontos dolgoktól. Például jó ideje nem olvasok nemhogy regényt, még ujságot is alig. A bőség zavarában ide-oda bekukkantok, de igazán csak pár helyen ragadok le.
Ezért most úgy döntöttem tartok egy kis szünetet. Elnézést azoktól, akik olvassák a blogomat és egy ideig nem találnak új bejegyzést. Főképpen Évától, aki még kitüntetést is osztott rám. Igazán köszönöm.
Megértem, de sajnálom, hogy így döntöttél.
VálaszTörlésMárainak igaza van abban amit az öregségről írt, s bizony előfordulhat, hogy már nem leszünk "létünk" tudatában és még csak észre sem vesszük. Testünk öregedésével "kifogy" belőlünk a lélek. Mit nem adnék egy hirtelen "halálért" ha menni kell! De te nem vagy Márai és csak írjál még! Márai egy volt te is egy vagy mert mindenki egy egyedi példány! Viola.
VálaszTörlésIgen, néha megijeszti az embert az informatika: nem lettem függő?
VálaszTörlésDe hát függő az ember a könyvtől, a zenétől, a színektől, az évszakoktól, az ünnepektől, a gyermekeitől, s ez nem baj. Majd jön az ősz, a tél, a rossz idő, s újra ide lehet ülni. Én azért minden nap meg fogom nézni ezt az oldalt, mert igen-igen hiányozni fognak ezek a ..... beszélgetések, mert ezek olyanok.
Márai.
Az egyik kedves íróm, talán a legkedvesebbek egyike. Ezt az írását, a Gyertyák csonkig égnek, Isten tudja mért; nem szeretem.
Márai depressziós volt, ezt is tudni kell róla. (Én ha hazámból kitaszítva élnék, nem hogy depressziós lennék, egyenesen belepusztulnék.) És nem a természettel igen szorosan együttélő, abban élő parasztember volt, hanem polgár. Parasztember soha nem szakadhat így el a világtól lélekben. A polgár igen. Az én nagyapám 94 évig élt, az életnek örülni tudott haláláig, bár nagyanyám halála után magányos volt már szegény, de úgy érdeklődött a világ dolgai, a műszaki dolgok iránt, hogy én csak tanulhattam tőle az élet szeretetét. Nem a test öli a lelket, a lélek a testet. Előbb mindig az élet értelmetlenségét érzi az ember, s aztán jön az elöregedés, a testi feladás. (Nem a járványokról, gyógyíthatatlan fiatalkori nyavalyákról beszélek most.) Ha megtanulja az ember a gyönyörűség keresését minden nap, boldog lesz. Ezt tanítom minden kölyöknek, ezt tanultam a magam bajával. Ne ülj ölbetett kézzel és várd az örömöt! Az öröm ott van, csak nem veszed észre. Ha kimégy az udvarra, s átmelegszik a szíved a növényektől, a kék égtől, a széltől, esőtől, naptól, akkor az egy boldog nap lesz. (Ha nyavalyogsz, a rosszat keresed, akkor az boldogtalan lesz, bármit is keress, kapj.) Ha pedig minden nap megleled a magad apró örömeit, hogy is fénytelenedne el a lelked, hogy is romlana a tested? Persze. Egyszer mindenkinek el kell menni. De bölcsen intézi azt az Úristen, hogy ne tudja az ember, mikor. Addig pedig lehet örülni minden napnak, órának, percnek.
Aki így tud írni, figyelni az emberekre, természetre, mint Ida néni, ugyan hogy is lehetne a lélek elöregedésének útján? Hiszen mennyi csodás élmény, öröm, a gyermekek, az unokák, a szép kis kert, a folyó, a társak, a barátok! És igen, az emlékek is. Mert jó ezeket átadni azoknak, akik nem ismerték a kort, a személyt, a történetet. Hát hogy is lehetne élővé, szerethetővé, továbbvihetővé tenni ezeket, ha nem így. Kellenek biz ezek az emlékek, ezek a sorok. Családnak, idegeneknek, odatévedetteknek.
És hát önző módon: Nekem. Akit úgy elbűvölt az az írás, családtörténet, a stílus, hogy évek óta ottragadt Lappa blogján és tapsikoló, lelkendező örömmel fogadta ezt is. Aki úgy ült le esténként az internethez, hogy legeslegelőször izgalommal ezt az oldalt nézte meg. Hát hogyne kellene még írni. Kell bizony.
Mi lehet "igazán fontos dolog"? Ami jól esik, erőt ad, színt hoz a napodnak, segít feltöltődni. Ha kezedbe akad egy jó regény, olvasd addig, míg ki nem "végezed". Ha az internet szórakoztat, ad "beszélgető társakat", segít elmúlatni az időt, akkor az a fontos éppen. Mikor melyik esik jobban, azt válaszd.
VálaszTörlés