Elment a mi kedves blogtársunk. Végig kísértük az úton, a betegség nehéz útján, amit méltósággal viselt.
A barátaivá tett minket, sok-sok könny hull most érte.
Jelzi ezt a félszáznál több komment, amit ismeretlen ismerősök küldtek a blogjára.
A család mérhetetlen fájdalmában talán osztozni tudnak ezek a búcsúszavak.
Drága Éva! Pihenj békével.
Ő írta:
Gyermekkorom viszonya
a növényekhez, fákhoz, bokrokhoz sajátos volt. Mint jóbarátokat, mint a szomszédokat, úgy kerestem fel őket időről-időre. Ősszel naponta látogattam a kökénybokrokat, nem csak a finom, fanyar gyümölcsért, hanem látni állapotukat. Ugyanígy szemrevételeztem a hóbogyót, a pipacsot, az akkor még nyíló búzavirágokat, szarkalábat, örültem a kamillának, boldogan gyűjtöttem be a télire való kamillateának valót. Ismerős kedves fákra mosolyogtam, mindegyiknek saját személyisége volt, no nem, mint az embereknek, speciális fa-személyiség. Hetente figyeltem állapotváltozásaikat. Ugyanígy a rétekét. Hová lett ez belőlem? Egyetlen fával ápolok baráti viszonyt, Csongrád és Gátér között az út mellett jobb oldalt egy ház fala előtt álló öreg tölggyel, mindketten köszönünk neki hangosan párommal.
Ha lenne erőm gyalogolni, most újra kezdeném ezt a viszonyt, bár ehhez azt hiszem, otthon kellene lennem, a Jászságban. Kell hozzá a szűkebb haza, a gyermekkori táj. Nem véletlenül ragaszkodtak régen a faluhoz, s tartották "gyüttmentnek" az idegent. A felnevelő tájhoz eltéphetetlen, összetéveszthetetlen szál köt. Valami titkos erő, kapcsolat. Hiába szeretek itt élni, ez más. Ez a felnőttkorom. A szűkebb haza, az "otthon", az az eredendő az nem itt van."
