Elkóborolt az öreg Kóbor egy másik világban. Tegnap temettük. Sokan voltak a temetésén, nagyon sokan. Nagy család, hosszú élet 86 év után sok a rokon, hozzátartozó, ismerős, munkatárs, barátnak a barátja, utcabeli s egyáltalán falubeli. Csak gyűltek-gyűltek a ravatal elé az egyen művirág sírcsokrok, köztük néhány élővirágcsokor ugyanabban az egyen csokorba összeállítva, már kiért a vége a kocsiútra. Minden csokron szalag az emlékező búcsúszavaival és nevével, hogy tudja a család ők aztán részvéttel vannak és nem sajnálják a ráfordított pénz olyan arányban , milyen közeli a rokonság. Hogy hamarosan a szemétben landolnak ezek a csokrok, s utána elégetik szennyezve a levegőt nem számít.
Demonstráltam az egy hosszú szálra vágott rózsámmal, amit olyan szeretettel és tisztelettel tettem le, ahogy Sanyi bácsit szerettem és tiszteltem. Szinte világított a sok egyen csokor között az a szál rózsa, nekem úgy tűnt.
Szép temetés volt, szép megemlékezéssel. A papunk összeszedte minden tudományát és olyan szavakban, mondatokban formálta, hogy összeszorult tőle az ember szíve. Hatvan éven át volt prezsbiter, húsz éven át gondnok s közben végezte a falusi gazdaságában évtizedeken át a munkát. Szerette a nagy családját:gyermekeit, unokáit, dédunokáit, szerette az embereket, mindenkihez volt egy-két jó, sőt humoros szava. Mennyi történetet tudott a falubeliek életéről. Évek óta készültem átmenni hozzájuk és kérdezgetni erről- arról. Elkéstem. Már csak az utolsó útjára kísérhettem az én egy szál rózsámmal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése