Meglepetésszerű telefonokat kaptam. Először volt betegtársamtól, akivel egy éve együtt töltöttem 12 napot a budai ortopédián. Kedvesen érdeklődött hogylétem felől. Nagyszerű embert ismertem meg a 72 éves nyugdíjas építészmérnökben, aki csípőprotézis műtét miatt feküdt a kórházban. Olyan igazi, régi vágású városi embert, aki, bár a tönkrement csípői miatt mankó segítségére kényszerült, mégis életvidám, családszerető, barátokkal, rokonokkal kapcsolatot tartó. Csak bámultam a sok látogatót: rokonokat, barátokat, köztük fiatalokat, akik felé olyan bizalmas szeretettel fordult és viszont. Most a másik csípőjét is megműtötték, tornázik ezerrel, hogy végre segédeszköz nélkül járni tudjon. A másik telefon gyermekkorom világába vitt vissza. Ötven éve Pestre került szomszédom, gyermekkori játszótársam hívott fel, hogy gratuláljon a könyvünkhöz. Még ma is járatják a helyi újságot, abban olvasott róla. Igazán meghatódtam, hogy ennyi év távlatából emlékszik az együtt töltött időkre, a libaőrzésre a Porostón, amikor már beesteledett, a szúnyogok nagyon csíptek, de én azt mondtam addig nem hajtjuk fel a libákat, míg legalább három csillag nem lesz az égen. Erre a történetre őszintén szólva nem emlékszem, de arra igen mennyit játszottunk együtt a kapu előtt, libaőrzés, tehénőrzés közben vele és a húgával is. Egymáshoz nem járhattunk a szülők nézeteltérése miatt, de kapun kívűl nagyon jól megértettük egymást. Milyen kevés kell ahhoz, hogy örömet szerezhessünk rég nem látott, de el nem felejtett ismerőseinknek. Mindjárt postáztam egy-egy könyvet levél kíséretében mindkettőjüknek, remélve, hogy ők is megörülnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése