Nosztalgia - nyaralás Horvátországban.

Horvátország-i útinapló

2006 június 19-28

Újra nyaralt a család ! Horvátország volt az úti cél . A déli tengerpart Trogir városa. Még két héttel az indulás előtt nem akartam menni . Beteges voltam a télen , sőt még tavasszal is . Féltem, hogy nyüglődni fogok és terhére leszek a gyerekeknek. Közben meg nagyon-nagyon vágytam meglátni a tengert. Évtizedek óta bennem volt ez a vágyakozás . Évekkel ezelőtt be is fizettem egy Velence-i útra. Sajnos csődbe ment az utazási iroda, így nem lett az útból semmi. A pénzt szerencsére vissza kaptam, de a nagy élmény elmaradt.

Horvátországot offenzíva- szerűen támadtuk le . Editék kocsival utaztak, vitték Dénest is . Tamás és a kis barátnője Erika repülővel mentek. Egy óra alatt ott voltak. Panniék kocsival indultak. Vitték Ádámmal elválaszthatatlan unokatesóját Gergőt is . Ám a sors megint közbe szólt. Lerobbant az öreg kocsijuk annak ellenére, hogy egy csomó pénzt költöttek a felújítására. Így aztán ők is vonatra ültek akár csak én meg Idu . Csak mi még előző nap délután indultunk a Keletiből, ők meg másnap reggel. Az út nagyon hosszú volt tizenöt óra oda és tizenöt óra vissza. Még nekünk talán az volt a szerencsénk Idukámmal, hogy nagyrészt éjszaka utaztunk és aludhattunk – már amennyire a zajtól és a zötykölődéstől tudtunk .

Szerencsére előszezonban utaztunk és kevesen voltak a vonaton . Ketten voltunk egy kupéban. Az üléseket össze lehetett nyitni ágynak , így lefekhettünk. Behúztuk az ablakon meg az ajtón a függönyöket ám az ajtót természetesen nem lehetett bezárni . Én feküdtem kívül. Úgy gondoltam ha valaki rossz szándékkal néz be, egy öregedő asszonyt lát és békét hagy nekünk. Nem volt ott semmi zűr. Csak a horvát kalauz kopogott be, aki miután kezelte a jegyeket elköszönt. Virradatig szundikáltunk. Mire kivilágosodott már Split közelében jártunk

kicsit aggódva, hogyan jutunk el a szálláshelyre .

.A reggeli szürkületben bibliai táj tárult elénk a vonat ablakából: magas sziklás, szinte kopár hegyek. Itt-ott csenevész széltől meghajlított , nyomorék fácskák, tövises cserjék. Kövekkel elkerített gyengécske legelők, pár sor szőlő.

Szegényes házak érdekes tetőzettel, ami az erős szél miatt lett szinte laposra alakítva, kő porozatlan, sőt vakolatlan falakkal. Láttunk jó pár kiégett , elhagyott házat is az elmúlt háború nyomaival. Gyártelepeket igen rossz állapotban. Megállapítottuk, hogy igen szegények lehetnek az emberek erre felé .

Aztán a reggeli kissé ködös szürkületben megláttuk a tengert , vagyis a Splitnél lévő tengeröblöt. Kopár, sziklás hegyek lábánál hullámzott fakón szűrkén. Az öbölben lehorgonyzott vitorlások nyújtottak némi vidámító látványt . Hát – első látásra nem ezt vártam. Valami lenyűgözően szépet , ahogy azt többek közt Szabó Lőrinc megírta „A borzongó kékhúsú tengert , nagy, lassú barázdáival / Rajta napfény és felleg árnya s vitorlák fehér lepkeraj „. A későbbi napokban aztán kárpótolva lettem- lettünk, mivelhogy még a költő leírásánál is szebb látványban volt részünk .

No de hogy sorban haladjak szerencsésen lekászálódtunk a vonatról zsibbadtan a fáradságtól meg a tizenöt órás úttól, bementünk az állomás épületébe és nehezen szót értve jegyet vettünk a távolsági buszra Trogirba. Azt persze nem tudhattuk, hogy helyi busszal sokkal olcsóbban oda juthattunk volna, így legalább dupla költséggel értünk kb. 20 perc alatt Trogir városába. A buszból kiszállva máris az utcán voltunk, ahol is a kerítést támasztotta a taxija mellett egy igen rossz kinézésű horvát taxis . Az arca legalább olyan gyűrött volt, mint az ing rajta. Mivel azonban akkor másik taxis nem tartózkodott a közelben Idu neki mutatta a címet, ami horvátul volt felírva egy cetlire. Be is invitált bennünket a kocsijába , kinyitva előttünk az ajtókat egy mély morgással . Hát beültünk – bízva abban, hogy célhoz érünk. Igaz, hogy Panni azt beszélte meg az interneten a szállás tulajdonosával, hogy öt percre lakik a busz pályaudvartól, azonban a mi taxisunk már jó tíz perce rohangált le s fel a szűk utcácskákon, de a Ribackaja ulica nem akart elé kerülni. Idu kézzel-lábbal reklamált mutatva az órára meg az ujjaival az öt percre, de a mi sofőrünk úgy feldühödött, hogy majd nem kihajigált bennünket a kocsijából .

Aztán mégis erőt véve magán kiszállt a kocsiból és méltóztatott megkérdezni, hol van ez a bizonyos utca. Ezek után pillanatokon belül célhoz értünk potom magyar pénzben átszámolva háromezer forintokért. Később megtudtuk, hogy Tamásék is ezen összegért lettek a szállásra szállítva. Panninak több esze volt. Ők már eredetileg is helyi busszal jöttek Splitből, ami csaknem a szállásig felhozta őket .

No félre téve az anyagiakat azért bámultam rendesen az út során elém táruló látványt. Az öreg hídon átkelve az óváros mesében illő házait, amik úgy kapaszkodtak egymásba, mintha félnének, hogy a szél a tengerbe sodorja őket. A mi szállásunk Trogir Utgorod- ha jól emlékszem a nevére szinte teljesen új, kisebb-nagyobb nyaralókból álló városrész. A mediterrán jellegét a szűk utcácskák és a rengeteg virágzó cserje: szurokfű, leander adta meg A leanderek ott olyan nagyra nőnek, mint nálunk az orgonák, ha nem nagyobbra és millió virággal köszöntik a járó-kelőket .-

Háziasszonyunk a kapuban várt bennünket. A taxisunk mérgesen mondott neki valamit horvátul, amire Ő is mérgesen válaszolt pergő horvát nyelven. Hogy mit beszéltek csak sejtettük, valószínű az út hosszán vitatkoztak. Persze a menyecske is magának dolgozott, amikor öt percnyire hirdette a lakását a busztól, meg száz méterre a tengerparttól, volt az felfele tán háromszáz méter is . A ház megfelelt a mi nagy létszámú családunknak az öt szobájával, három fürdőszobájával, nappalijával, jól felszerelt konyhájával, óriási teraszával.

És ez még mind semmi, mert az emeleten is volt hely legalább két családnak. Hogy honnan van pénzük embereknek ilyen nagy ház építéséhez fogalmam sincs. A hölgy egy kis pici faházikóban lakott, bár ideje jórészét a kertben töltötte. Ott fogadta a barátait a kerti asztalnál, mint később láttuk, sőt esténként a tv-t is a kerti asztalnál nézte, mivel abban az időben volt a világ bajnokság. A pici kert megtervezetten gyönyörű volt .

Az ismerkedés nem ment zökkenő mentesen, mivel a hölgy németül meg horvátul beszélt, mi Iduval csak magyarul tudtunk de azt kiválóan. Mindhiába. A többi családtag csak este érkezett , bár akkor sem boldogultunk jobban, mivel ők meg csak angolul tudtak. Majd később a hölgy fia tolmácsolt az anyjának. Mi ketten mindenesetre átvettük a házat, gyorsan lezuhanyoztunk és megpróbáltunk kicsit ágyban párnák közt aludni. Idu el is aludt, én viszont minél fáradtabb vagyok, annál kevésbé tudok aludni .

Pihentem egy darabig, aztán felkeltem. Idu is követte példámat, kávéztunk, ettünk az útra hozott kajából és felfedező útra indultunk, hogy hát lássuk végre az azúr színű tengert. Ekkor már délután két óra körül járt az idő, ragyogóan sütött a nap, legalább harminc fok volt árnyékba . Mindjárt be is mentünk az első boltba egy kis üdítően hideg ásvány vízért és elindultunk pont az ellenkező irányban fent a hegyen. Egy ideig mentünk csak mentünk a rekkenő hőségben, szopogattuk a vizet, ami kezdett felmelegedni, bámultuk az óriási villákat, nyaralókat. Közben beszélgettünk.

Szemben jött velünk egy magyar turista, aki hangosan üdvözölt bennünket. Mindjárt megérdeklődtük tőle, hogy hát merre jutunk le a tengerhez. Pár méter lefelé sétálás után megpillantottuk az eddig csak fényképről látott festő ecsetére kívánkozó kék Adriát. Aztán még jókora lefelé gyaloglás után végre leértünk a partra. Káprázatos látvány volt . A partot fehér kavics borította a strandrészen gyönyörűséges pálmafasor nyűgözött le bennünket. Távoli magas hegyek között hullámzott a tenger. Festői látványt nyújtottak az öböl sarkában kikötött csónakok, hajók . Csak bámultuk percekig a panorámát. Aztán megpróbáltuk megközelíteni a vizet. Mezítláb szó sem lehetett, mert a kavicsok annyira szúrtak. Papucsban léptünk az átlátszóan tiszta , de számomra jéghideg vízbe. Nos hát úgy néz ki én itt csak a szemem fogom fürdetni- mondtam a lányomnak. Kicsit még áztattuk a lábunkat, majd vissza indultunk a szállásra. Felfelé eléggé fárasztó volt menni az én sík vidékhez szokott lábamnak. Bámultuk, hogy a szűk kis utcákon hogyan kerülgetik egymást a le és felmenő gépkocsik. Fiatalok motorral cikáztak le-fel. Járda az erre nem létezik. Van a kocsi út, ami kerítéstől kerítésig ér- már ha egyáltalán van kerítés. Az emberek, sőt a kocsik is megállnak, hogy el tudjon menni egy-egy nagyobb jármű, mondjuk busz. Senki nem ideges, nyugodtan kivárja míg újra elindulhat.

Pár pazar villa mellett rengeteg a darabban lévő építkezés vagy javítgatás. Ennyi betonozó embert én még nem láttam. Kő van rengeteg, egy kis cement is akad, hát betonoznak. Közben ülnek, sörözgetnek, csak nyugisan , itt senki sem siet. Minden ház előtt van előkert, ahol a virágok mellett mindig ültetnek egy-egy sor paprikát, paradicsomot, káposztát. Szőlő lugasok is láthatók a kertekben. Minden növény méregzöld, egészséges. Otthon mielőtt ide jöttünk sápadtan nődögéltek a palánták, hiszen még június közepén jártunk itt meg már pirosló paradicsomok, méregzöld uborkák, paprikák lógnak a szárakon. hagymát, krumplit már fel is ásták a kertekben. A vörös föld köves, apró kavicsos és mégis buján kövérek a zöldségek. Bár a következő napokban azt is láttuk, hogy ugyancsak permeteznek. Volt olyan telek is, ahol még a ház alapja volt bebetonozva , kerítés sehol, de az alap előtt már termett a zöldségféle és senki nem nyúlt hozzá, nem vitte el, mint ahogy ezt nálunk tennék. Gyümölcsfák minden kertben: füge, citrom, narancsfák. Díszítésül egy-egy nagyra nőtt pálmafa , trombita folyondár szurokfű a házakra futtatva, leander óriási bokorrá vagy inkább fává nőve. A még beépítetlen telkek gazosak , elhanyagoltak, nemigen izgatja az itt lakókat, hogy a csínos nyaralók közt ilyenek is vannak.

Mire haza értünk esteledett és lassacskán megérkezett a család többi tagja: előbb Tamás Erikával, utána Edit a családjával és Dénessel, legkésőbb Panniék Gergővel. Tizenkettő egy tucat . Mindenki bevackolódott a saját szobájába . Aztán a lányok lementek a boltba bevásárolni a vacsorához. Mindjárt meg is állapították, hogy az áru tökéletes, olyan mint az otthoni super marketekben, de az ár csaknem a duplája. Megnézték az éttermi árakat, ott még nagyobb volt a drágaság . úgyhogy megállapodtunk főzni fogunk másnaptól .

Este vacsora után a család bírósabb tagjai lementek esti tenger nézésre. Én erre már nem vállalkoztam, túl fáradt voltam, hát lefeküdtem.

Másnap ragyogóan tiszta, meleg napra ébredtünk. A teraszra kiültünk reggelizni. Reggeli közben csodáltuk a teraszra felfutatott fügefa lelógó gyümölcseit. A virágládákban buján virágzó , színes futómuskátlikat, fuksziákat. A kicsi füves kert szegélyén többféle egy nyári virág pompázott . A faház előtt egy ismeretlen nagylevelű fa, előtte hortenzia bokor.

A teraszról látni lehetett a még reggeli párában burkolózó tenger egy csücskét. Gyönyörű volt.

Edit a férjével és Iduval elkocsiztak egy nagy bevásárló központba, hogy megvegyék a nyersanyagot egy hétre a főzéshez. Megbeszéltük az étrendet, meg azt is, hogy minden nap másik asszony főz majd. Reggelire, vacsorára szendvicsre valót, tejet, ásványvizet. Így csak kenyeret, paradicsomot, paprikát, némi gyümölcsöt ,fagyit, jégkrémet vásároltunk naponta.

A gyerekek egy kis játék után Gyuri felügyeletével elindultak egy másik úton tenger nézőbe.

Egy idő után senkinek sem szólva én is utánuk eredtem – volt is ezért szemrehányás , mivel az otthon maradottak nem tudták, hogy hova lettem .

A nap ragyogóan sütött, a tenger hívogatóan kéklett lent az öbölben. Csak mentem-mentem lefelé, de majdcsak úgy voltam, mint a Hortobágyon a délibábbal, csak nem sikerült elérnem.

A meleg egyre tikkasztóbb lett. Meg-megállva gyönyörködtem a látványba, majd úgy döntöttem visszafordulok és haza megyek- mármint a szállásra, mert hát hat napig ez az otthonunk. Hát lefelé menni kellemesebb volt, mint felfelé, a tenger is a hátam mögé került, de jól leizzadva csak vissza caplattam a hegyre. Otthon már aggódva vártak, nemsokára elő kerül a többi tenger néző is, Ádám unokám teljesen kitikkadt a melegben , alighanem kapott egy enyhe napszúrást. Gyorsan lefektettük a hűvös szobába és vizes ruháztuk. Hamarosan jobban lett. A többiek Petivel egyetemben, aki legtöbbször a Gyuri nyakában , később mikor kiében utazott jól bírták a hőséget. Ezek után el is határoztuk, hogy inkább késő délután megyünk le a vízhez. A kora reggel nem jöhetett szóba, mert senki sem szeretett korán kelni.

Közben Idukám már főzte az első ebédet tizenkét személy részére – nem semmi, köztük nagy étvágyú kamaszokkal – két nagy edény rizses húst .Én készítettem előtte vegyes gyümölcs levest. A házi asszonyunk kedvesen hozott nekünk fejes salátát meg cukkinit. Készítettem belőle a rizses hús mellé salátát.

Délután lementünk abban az öbölbe , ahol délelőtt járt a kis csapat. Vadregényes sziklák között azúr –kékeszöld -színben pompázott az átlátszó tenger. Szinte csak a mi családunk vette birtokba ezt az öblöt. A hirtelen mélyülő vízbe a fiuk belevetették magukat a Panni nagy rémületére. Peti egy víz által kivájt kis medencében dagonyázott, mi többiek meg bámultuk a látványt.

A parttól úgy háromszáz méterre egy nagy hajó horgonyzott. Balról a hegynek kapaszkodó villák, nyaralók színes sora gyönyörködtetett bennünket. Némelyik nyaralónak a kertje végében lépcső vezetett a tengerhez. Mondta is Panni: „ Itt kellett volna kivenni lakást – víz közelben. „

Alkonyodott mire hazasétáltunk a már kellemes időben.

Másnap a délelőttöt otthon töltöttük. Krumplifőzeléket főztem a csapatnak fasírttal. Ebédig beszélgettünk, játszottunk a gyerekekkel. Péter unokám kiválóan érezte magát a többi unoka tesóval. Az egész nyaraláson jól tűrte a gyűrődést, imád együtt lenni a nagy családdal.

Délután megint útnak eredtünk egy újabb útvonalon a tengerparti plázsra. Itt van az a gyönyörű pálmasor, amit már említettem . Itt lehetett bérelni pihenő ágyakat és a napsugár ellen ernyőket. Vettek a többiek vízi cipőket a szúrós kavics miatt. Itt is rohamosan mélyült a tenger a part mentén alig két méterre lehetett bemenni. A víz persze csak nekem volt hideg a család tagok vígan lubickoltak, úszkáltak.

Én üldögéltem a napozó ágyon, amit elhúztam a vízig és gyönyörködtem a panorámában.

Idu meg Edit sétálni indultak. Séta közben találtak egy nagy piros ernyőt. Azzal grasszáltak a parton. Úgy néztek ki, mint valami múlt századi kisasszonyok. Petikémnek rengeteg dolga volt, mivel az összes kavicsot odébb akarta hordani a vedrében . Egészen naplementig maradtunk. Sok fotót készítettek a gyerekek Erika, Edit, Gergő a gyönyörű naplementéről, a tenger változó színéről. Élményekkel megtelve indultunk haza . Közel a lakáshoz volt egy egyszerű kőtéglákból épült templom. Megható látvány volt, hogy a helyi lakosok annyian elmentek a misére, hogy még a kertben is álltak. Megfigyeltük később is, hogy az öregedő nők mind fekete ruhát hordanak a rekkenő hőségben. Talán a háború idején elvesztett hozzátartozóikat gyászolják. A turistákat kedvesen köszöntötték horvátul – valahogy így: „Olá” Vissza köszöntünk magyarul, sajnos beszélgetni nem tudtunk velük .

A harmadik napon is otthon töltöttük a délelőttöt. Gyuri lecsót főzött ebédre.

A délutáni program Trogir óvárosának meglátogatása volt. Panni a főtudor, aki mindenről előre tájékozott az interneten gyalogtúrát javasolt végig a tengerparton. Nincs messze mondta kár volna buszra ülni . Mikor már több mint egy órája mentünk a kocsi út mentén, félve a rohanó járművektől rekkenő hőségben belátta nem is olyan jól tájékozódott. Szegénykém ő és Ádám fáradt el a legjobban. Csak mentünk-mentünk, irigyelve azokat , akik a tengerparton a pálmafák alatt vagy a vízben hűsöltek és amikor már azon gondolkoztunk vissza kellene fordulni mégiscsak elértük azt a bizonyos hidat, ami az óvárosba vezetett. /Megállapítottuk, hogy joggal volt mérges a taxisunk a reklamációért, hiszen az óvárostól a szállás legalább nyolc km. /

Átsétáltunk az öreg hídon és kitikkadva a melegtől leültünk szemben az öböllel egy fagyizó teraszára. Olyan finom fagylaltot kaptunk és olyan óriási adagot , hogy csak bámultunk. Majd útnak eredtünk , hogy körbejárjuk a Világ Örökségként elismert óvárost.

Úgy éreztük magunkat mintha több száz évvel vissza mentünk volna az időben. Vagy egy középkori romantikos regényt lapozgatnánk.

Egy-kétemeletes kőházakat láttunk egymáshoz ragasztva .A szűk sikátorokban csak gyalogosan esetleg motorral lehet közlekedni. Ezekben a régi házakban családok élnek. A nap csak ritkán süt be ezekbe a lakásokba. Érdekes volt, romantikus, de én megállapítottam, hogy nem tudnék ilyen szűk közegben élni.

A házak földszinti része boltokkal volt tele: ajándék boltok, ékszerboltok sokaságát láttuk. Erika mindjárt ki is választotta a legdrágább ékszereket. Mondta Tamásnak, hogy ezt kéri, meg ezt, meg ezt. A válasz az volt : Van kunád /ez a horvát pénz/ vedd meg.

Az óváros közepén egy középkorból származó gyönyörű csipkés toronnyal régi órával ellátott templom magasodott.

Este felé indultunk vissza a szállásra busszal. Egy-két utas kivételével szinte csak a mi családunk utazott a nyaktörő utakon olyan gyorsan, mintha versenypályán lettünk volna .

Este grillezés volt a program . Vettek a lányok horvát virslit, kolbászt és darált húsból készítettek fűszeres rudacskákat, Edit meg egy nagy tál görög salátát. Sztyopa volt a főmufti a grillezésben Dénes meg a kiskukta. Degeszre tömtük magunkat a finom kajával, Tamásnak sikerült elrontani a gyomrát. A két lányom Edit meg Idu a grillezés alatt még egyszer vissza ment gyalog Trogir óvárosba, hogy esti képeket készítsenek. Vissza felé ismeretlen úton indultak el, el is tévedtek rendesen. Mi már jól laktunk mire vissza érkeztek .

A vacsora és az utána esténként borozással egybekötött beszélgetés késő éjszakáig tartott.

Álmos is volt a kis csapat nagyobbik része, mivel reggel hat órakor indult a buszuk a krkai nemzeti parkban. Én szerencsésebb helyzetben voltam, mert kocsival mentünk nyolc óra körül Sztyopa, Edit, Peti társaságában. Szinte végig a tenger mentén haladtunk az autó úton csodálatos panorámában és a tenger mély kékjében gyönyörködve. A park előtt szerencsésen sikerült eltévednünk, így mi hajóra kellett szálljunk és a szinte sötétzöld Krka folyón hajózva közelíthettük meg a park bejáratát. A család többi tagja busszal egy másik úton a szárazföld felől ért a kapuhoz. Sikerült elkerülni egymást. Volt is vita , okoskodás, de a mobil segítségével hamarosan egymásra találtunk és együtt fedeztük fel ezt a csodálatos helyet.

A Nemzeti Part a Krk folyó mentén fekszik 111 m2 km területen. A folyó hossza 72 km

Ebben a gyönyörű parkban 86o féle növényt, 222 fajta madárfajt, 18 féle halfajt határoztak meg. A Krka vidéke a számtalan ősi településnyom mellett történelmi és kulturális emlékekben gazdag. A leírtak miatt is érdekes látnivaló, de nem beszéltem még a négy csodálatos vízeséséről. Elképesztő mennyiségű víz zuhog alá több lépcsős rendszerben a Krka folyóba. Ezt látni kell, leírni az élményt lehetetlen. Talán a digitális képek adják vissza a látvány gyönyörűségét. Kiépített lépcsők vezettek fel körben a hegyen egészen a csúcsra, ahol egy kilátóból látható az egész park területe. A legnagyobb vízesés előtt több méterre kordon van. Mögötte a sekély vízben fürdőznek a látogatók. A társaságunkból a merészebbek megpróbálkoztak a fürdéssel. A lezúduló víz lyukakat váj a mederbe, eléggé bokatörő vállalkozás volt ott fürdeni.

Elfáradva a rengeteg látványtól leültünk az óriási őshonos fák árnyékában pihenni, majd mivel megéheztünk ennivaló után néztünk. A park területén óriási volt a drágaság, ezért úgy döntött a csapat itt nem étkezünk, ahol egy liter ásványvíz ötszáz forintba kerül.

A parkban 2000 Ft. volt magyar pénzben átszámolva a belépő. Ebben az összegben bele tartozott a hajó út is. Így újra hajóra szálltunk együtt az egész társaság a nyitott teraszú Karlovic nevű sétahajóra. Csodaszép útban volt részünk a hegyek és méregzöld fák övezte folyón.

Másnap – nekünk már Iduval az utolsó nap következett. Délelőtt lement a csapat elbúcsúzni a tengertől. Megtaláltuk a legjobb strandolási helyet , ahol a gyerekek is bátran fürödhettek.

Én is megmártóztam a hideg vízben – hát már csak ne menjek úgy haza, hogy csak a lábam lógattam a tengerbe. Fotóval is meg lett örökítve az a pár másodperc, amíg kibírtam nyakig a vízben.

Aztán csak ültem a parton és szívtam magamba a látványt, amit már nem vehet el tőlem senki. Hogyan is írta Szabó Lőrinc egy másik versében :” Láttam a szépet / Itt maradt a szememben, /Csak behunyni kell / S ha megvakít is az irigy sors / Ezt soha már nem veszi el./”

Peti unokám ott ült mellettem, nézte a tengert , miközben nekem a verssorok jártak a fejemben és megjegyezte a három éves kicsi fiú: „ Ez szép dolog. „ Válasz volt ez a gondolataimra. A három fiú: Gergő, Ádám és Dénes gyűjtötte a vízből a kagylókat.

Én meg Petivel szép kavicsokat kerestem emléknek . Mielőtt haza indultunk még megkértem Gergőt fotózzon le az óriási bokor ezer virággal bólogató leánder előtt.

A szálláson készítettünk egy könnyű ebédet meg szendvicseket Idunak meg nekem az útra és a forróság miatt bent maradtunk a lakásban délután hat óráig, amikor is Sztyopa vejem és Edit társaságába útnak indultunk Splitbe a vasútállomásra. A vonatunk csak este fél tizenegykor indult, ám mi úgy gondoltunk szétnézünk ebben a városban ahova nyolc nappal ezelőtt érkeztünk fárradtan, álmosan. Splitnek is van egy óváros része, szinte ugyan olyan mint Trogir. Szűk sikátorokon sétáltunk az egymásba kapaszkodó ódon házsorok között. Megnéztük a hajdani Diokleciánus római császár rekontsruált palotáját. Lenyűgöző volt. Vásároltunk ajándékokat az otthonlévőknek az utcai bazárokból . Végigsétáltunk a tengerpartot szegélyező gyönyörűséges pálmasorok közt. Ekkor már esteledett. Kellemes hűvös szellő fujt a tenger felől. A város lakosai rengeteg gyerekkel az utcán sétáltak. Gondolom élvezték a harminckét fokos meleg után a kellemes estét.

Leültem kicsit még a tengerparton lévő padra és gyönyörködtem a sötétkék tengeren ringatózó hófehér tengerjáró hajókon. Kicsit irigykedtem azokra akik ilyen nagy hajóval kimennek a nyílt tengerre. A horvát partoktól az olasz partokig jártak ezek a hajók a gazdag turistákkal. A mi kis költőpénzünk véges volta miatt ilyen útra nem tudtunk befizetni. Pedig szívesen megnéztem volna a végtelen vizet ami horizonttól horizontig tart.

Behunytam a szemem és Szabó Lőrinc Tengeren című versét mondogattam magamban így el tudtam képzelni milyen gyönyörű lehet egy ilyen nyílt tengeri hajóút.

Visz a hajó, ringat a tenger

Elnyúlok a fedélzeten

Ez a kékség, amiben úszunk

Tán a mennyország idelenn .

ez a kékség, amiben úszunk

eget és földet összefog,

és lent a hullámzó magasság,

fent a szárnyra kelt víz suhog.

S ebben a tükrös ragyogásban,

csobogó ég és víz között,

elszáll az emberi sötétség,

amely idáig üldözött:

könnyű vagyok s a könnyű lélek

könnyűnek érzi a jövőt

minden gyötrelmét elfelejti

a megváltó szépség előtt .

Visz a hajó, ringat a hullám,

s a gép morajlik csendesen.

ez a kékség, amiben úszunk,

tán a mennyország idelenn .

Lent az ég ragyog , fent a tenger, -

ez a nagy fény meggyógyított :

most megint örülök, hogy élek,

hogy élek és ember vagyok .

A látványtól és a gondolataimtól kicsit bódultan és szomorkásan indultam a többiekkel a

vasút állomásra. Edit és Sztyopa elbúcsúztak. Ők és Panniék másnap reggel indultak hazafelé.

Tamásék repülője másnap délután indult.

Jó másfél órás várakozás után befutott a nemzetközi vonat ami minket Splitből Budapestre szállít átszállás nélkül. Hogy biztosak legyünk ebben kézzel lábbal magyarázva kérdeztük a horvát kalauztól, hogy hát biztos, hogy nem kell nekünk átszállni Zágrábba. Megnyugtatott bennünket Split- Budapest végig. Hurrá !

Újra leltünk üres fülkére. Ügyesen megágyaztunk a széthúzható ülésekből és indulás és jegykezelés után nyugovóra tértünk. Visszafelé már elég jól ment az alvás a nagy csattogásban – kattogásban hajnalig. Reggel nyolc órakor Zágrábba értünk, ahonnan fél órás várakozás után tovább indultunk. Ez egy másik útvonal volt, nem az, mint amikor jöttünk.

Sajnos a tengert már Splitben magunk mögött hagytuk, de szebb vidéken utaztunk , mint jövet, szebb és jobb módú falvak, városok között.

Dél körül értük el a magyar határt, de még jó négy órát zötykölődtűnk minden görbe fánál megállva végig a Balatonnál. Én nem igazán bántam, mert újra gyönyörködhettem a mi magyar tengerükben. Igaz, hogy nem volt türkizkék, mint a horvát tenger, de a vizet körül vevő szelíd dombok, hegyek látványa a partot övező szép rendezett nyaralók ,kertek és a sok szép ismerős szomorúfűz, nyárfa, tölgyfa megnyugtató látványt nyújtott.

Mikor aztán elhagytuk a Balatont egyre türelmetlenebbül vártuk, hogy felérjünk a Keletibe.

Szerencsére elértük a csatlakozást. Interszitivel utaztunk Püspökladányig. A két órás úton nagyon megszenvedtünk. Mégpedig azért, mert nem volt jó a légkondi, ablakot meg nem nagyon lehetett nyitni .

Püspökladányban Sanyi vejem várt bennünket kocsival és hamarosan haza értünk a több mint tizenöt órás útról a harminchat fokos rekord melegben.

Fáradtan, de az elmúlt napok élményeivel gazdagon nyitottam be a kiskapun, örülve, hogy végre haza érkeztem a hosszú útról. Bíztam abban, hogy a többi családtagom is épen, egészségesen megérkezik. Mert hát mindenütt jó, de legjobb itthon!

Meg is érkeztek másnap ki kocsival, ki repülővel, ki vonattal –csak éppen szegény Panni járta meg, aki még Splitben elesett és megütötte a bokáját. Feldagadt, fájt, de szerencsére nem tört el . A kocsijukat is hazahúzta Debrecenbe egy autómentő, ott javítatták meg.

Ennyi hát az útinapló. Szép volt, jó volt. Gyönyörűséges dolgokat láttunk és együtt mi tizenketten – ami pestiesen szólva nem semmi .